Miért jut eszembe mindig a múlt? Újra és újra. Minden tárgy, minden szó… ez már elviselhetetlen. Az orvos kérdezte, hogy miért volt ő ennyire különös, mi volt benne ennyire más? Meg voltak még más ehhez hasonló kérdések, de egyszerűen nem tudtam válaszolni. Miért nem valaki más? Miért pont ő? Nem tudom ezt így megfogalmazni, ilyen konkrétan… De éreztem valamit, amit másnál nem. Legszívesebben beszélnék valakivel, aki meghallgatna és meg is tudná érteni azt, hogy érzem is érzem magam. Mégse tudok kit. Félek, hogy zavarnám, vagy mérges lenne, ha felhívnám, vagy tudom, hogy hiába mondanám el neki, ugyanazt a hatást érném el, mintha a falnak beszélnék. Egyszerűen nem tudna se megérteni, se megnyugtatni. Mégis… legszívesebben őt hívnám fel, ami teljesen képtelenség. Most már biztos, hogy velem van a baj. De valakivel beszélnem kell. Gyengének érzem magam, és ez az egyik legnagyobb félelmem: a gyengeség. Erről pedig nem beszélek. Igazság szerint ezzel a dologgal is úgy voltam, hogy maximum neki mondom el. De most már hogyan tehetnék ilyet? Csak egy hatalmas gödröt érzek, aminek nincs alja. Végtelen. Amibe csak zuhanni tudsz, de nem érsz a végére, és nem tudsz kijutni se belőle. Beszélni is akarnék vele igazából személyesen, de nem tehetem. És nem csak nem tehetem, de nem is tudnék ilyet tenni. Nem tudnék beszélni, rá nézni, mert tudom: akkor is vége. Talán ha beszélnénk csak rosszabb lenne. Mégis… legbelül még arra gondolok, hogy hátha… valami remény… de úgyis tudom, hogy nincs. De legalább újra éleszthetem az illúziókat. Kinek ártok ezzel? Legrosszabb esetben is csak nekem, de nem hiszem. Nem is az illúzió fáj, hanem a valóság. Talán még egy ideig maradok az illúzióban.